Mit keresek én ebben az életben?
Az ember lánya ledől a rózsabimbós ágyára, lehunyja a szemét, arcán halvány mosoly ragyog, és álmodozik. Világraszóló szerelemről, kalandos utazásokról, vörös szőnyeges hollywoodi vonulásról. És amint álmodozik, el is alszik egy kis időre, és arra riad fel, hogy eltelt húsz év...
Először nem is tudja, hol van, nem is érti, miért rikácsol mellette az ébresztőóra, és azt se fogja fel, ki az a kopaszodó, hortyogó tag mellette az ágyban. Felül, igyekszik összeszedni a gondolatait, pillantása a szemközti falon lógó tükörre esik, te jó ég, a haja lenőtt kóc, a szeme maszatos, fáradt és fénytelen. A világra szóló szerelem kifejezést már csak cinikus felhanggal tudja kimondani, ám e szerelem két gyümölcse nagyon is valóságos, reggelit kell csinálni, uzsonnát csomagolni, gatyába rázni őket, aztán rohanni, rohanni, mert várja a munkahely meg a sok ideges ügyfél, ha megint elkésik, a főnök igazán morcos lesz. Igaz, szőnyeg tényleg van, de nem vörös, hanem szürke és pecsétes, amin aligha lebeghetne a tizenöt kiló plusszal, amit az elmúlt húsz év rápakolt. Csak két perc nyugit szeretne még a fürdőszobában, ahol azt kérdi magától: hogy kerültem én ebbe az életbe bele, és mit keresek itt?
Mi értelme az egésznek?
Lázasan keresgélni kezd az emlékei között, mit is szeretett volna régen, mire is vágyott, miről álmodott, na jó, az Oscar-díj felejtős – de mi volna, ha jelentkezne abba az amatőr színtársulatba, amit a kerületi újság hirdetett? És festeni is úgy szeretett, meg terítőket hímezni, a haját visszanöveszthetné váll alá, na és a színével is kezdhetne valamit, mindig is jól állt a szőke, be is jelentkezik a fodrászhoz. Ezek persze csak külsőségek, egyáltalán nem fontosak, persze, ki tudja, mi a fontos igazán, és hogy mi értelme az egésznek. Van-e értelme annak, hogy megszületett, hogy dolgozni jár, hogy gyereket nevel, mit tett le az asztalra, amiért azt mondhatja, érdemes volt?
Szülinap, kórházban
Életközép krízisnek nevezi a pszichológia azt a folyamatot, ami a középkor küszöbén szinte kivétel nélkül felrázza az embereket. Nőknél általában a negyvenedik születésnap környékén tör ki a kétségbeesés, de valójában harminc és hatvan között bukkan fel érzés, hogy innentől fogva bármikor befejeződhet az élet, de jó esetben is csak az öregedés vár. A férfiak esetében akár tív évig is eltarthat a pánik, a nők viszont átlagosan két-három év alatt túljutnak rajta.
– A negyvenedik születésnapomat kórházban töltöttem – meséli a 46 éves Judit. – Egy közepesen komoly női problémával kerültem műtőasztalra, és a lábadozás szakaszában volt időm elmerengeni, hol is tart az életem. Megrémültem, hogy az idő múlásával a nőiességem lassacskán el fogom veszíteni, és akkor mi marad belőlem? Nekem mindig is fontos volt, hogy csinosnak, bájosnak tartottak az emberek, kozmetikus is azért lettem, hogy a szépséget szolgálhassam. Alig tudtam kivárni a kötelező kórházi időt, mindenképp menni akartam, hogy rendbetegyem az életem, amiből – akkor legalább is úgy éreztem – már csak nagyon kevés van hátra. Elhatároztam, hogy felvarratom a szemhéjamat, és talán a mellemet is, hogy továbbra is fiatal lehessek. Úgy gondoltam, elhagyom a férjem, és veszek egy tanyát, ahol lovakat fogok tartani, mert régen annyira imádtam a lovakat, de tizennyolc éves korom óta nem ültem nyeregben.
Ember tervez...
– A kórházból kikerülve tényleg elköltöztem a férjemtől abba a lakásba, amit édesanyámtól örököltem, és valóban megcsináltattam a szemhéjplasztikát – folytatja Judit. – A mellműtétet az orvos nem javasolta, azt mondta, a koromhoz képest nagyon is szépek a kebleim, kár lenne hozzájuk nyúlni. És mintha ajándékot kaptam volna az élettől, újra szerelmes lettem, méghozzá egy harmincéves srácba, aki a rajongásával és a bókjaival visszaadta minden női önbecsülésem. Úgy döntöttünk, nem törődünk az emberek véleményével, és együtt csináljuk meg a lovas tanyát, ahol végre boldogok leszünk. De akkor közbejött valami. A húszéves lányom terhes lett. A kisbaba attól a fiútól fogant, aki a nagy szerelme volt, de elhagyta őt.
Teljesen összeomlott, még a szerelmi csalódást sem heverte ki, máris itt volt a leghatalmasabb dolog, ami egy nővel történhet. Tudtam, hogy a lányomnak most nagyobb szüksége van rám, mint valaha. Hirtelen butaságnak láttam mindent, amibe annyira hittem, elengedtem a lovas tanya álmot, szakítottam a sráccal, és visszaköltöztem a családomhoz. A kilenc hónap alatt újra nagyon közel kerültünk egymáshoz a lányommal, és mivel újra volt közös ügyünk, a férjemmel is szeretettel telt meg a kapcsolatunk. Olyanok lettünk megint, mint egy boldog család, és amikor a fiúunokámat a karomba vehettem, úgy éreztem, az életem újra értelmet.
Árnyékból a fényre
Az életközép, azaz midlife krízis fogalma Carl Gustav Jung svájci pszichiátertől ered. Szerinte a harmincas éveinek végére a legtöbb ember már megalapozta az életét: van hivatása, melyben bizonyos karriert is elért már, van házastársa, gyereke. Most már inkább az élet nagy kérdései kezdik izgatni, és a további álmai, céljai is ezzel függenek majd össze. Jung szerint a krízist az okozza, hogy ebben az időszakban előtérbe kerül a személyiségünknek az a része (ő árnyékszemélyiségnek nevezi), amit eddig a társadalmi, szülői elvárások miatt háttérbe szorítottunk, és sürgetve kényszerít minket a változtatásra. A modern pszichológia szerint az életközépi válság természetes velejárója a lelki fejlődésnek; az emberek többsége különösebb drámai fordulatok nélkül átvonul rajta, de vannak, akiknek komoly depressziót, szenvedélybetegséget okoz.
A krízis jelei
– Már nem lel örömöt a munkájában, régi hobbijában, fásulttá válik.
– Szeretne valami újat és felforgatót csinálni, amiről majd mesélhet az unokáinak.
– Hirtelen nem tartja fontosnak mindazt, ami addig az egzisztenciáját jelentette (felmond a munkahelyén, kilép a házasságából, hogy új dolgokat ismerhessen meg).
– Férfiak esetében gyakori az alkoholizmus, a szexuális kilengések.
– Mélyebb dolgok kezdik foglalkoztatni: az élet filozófiájáról, értelméről mereng, keresi önmagát és az életfeladatát a világban.
