Létezik magány egy párkapcsolatban?
A kérdés felvetés, bár ellenmondónak tűnik a két fogalom, mégis jogos. Az emberek általában azt gondolják, hogy valaki, akinek komoly párja van, az nem érezheti egyedül magát. Holott ez a jelenség gyakoribb, mint hinnénk.
Lehet, hogy valaki régóta boldognak tűnő házasságban él, de valójában a párja és közte hiányzik a szoros érzelmi kötelék, amely végül kölcsönös boldogtalansághoz vezet.
Ha két ember érzelmi szükségletei nem találkoznak, annak elhidegülés és magány lesz a vége. Egy komoly kapcsolatban joggal várhatják el egymástól a felek, hogy a másik szereti és elfogadja őket, értékeli és megérti a gondolataikat, és természetesen meghallgatja, ha épp arra van szükség. Sajnos a valóság ennél sokkal árnyaltabb.
Számos kutatás megmutatta, hogy bár házasságban az emberek kisebb százaléka érzi magát egyedül, azért a megkérdezett házas emberek 40%-a panaszkodott magányra.
Más tanulmányok arra a következtetésre jutottak, hogy azok a házasságok, amelyek a partnerek szerint jól működtek, és mindkét fél elégedett volt, az megvédte őket az egyedüllét érzésétől. Minél kevésbé volt kiegyensúlyozott egy kapcsolat, annál gyakrabban jelölték meg a magányt, mint fennálló problémát.
Az is gyakori, hogy a párunkat hibáztatjuk a saját boldogtalanságunkért, de valójában önmagunkban kellene keresni ilyenkor az okokat. Sokaknál fordulnak elő olyan személyes problémák, mint énközpontúság, félelem az intimitástól, vagy extrém mértékű függés a partner irányába, és ezek mind könnyedén kiválthatják a magány érzését. Ugyanilyen jellemző ok lehet a nem megfelelő kommunikáció, vagy annak teljes hiánya. Ha két ember bármit képes egymással megbeszélni, akár a legkényesebb témákat is, akkor kevésbé fogják magukat egyedül érezni, hiszen tudják, hogy van mellettük egy társ, akire rábízhatják titkaikat, és aki támogatja őket a nehézségek legyőzésében is.
Ezt is olvasd el! - Hogyan lehetsz magányos egy párkapcsolatban, és mit tehetsz ellene?
A magányt nem feltétlenül külső tényezők miatt érezhetjük. Előfordulhat, hogy a saját bensőnkből fakad, mert akaratlanul is eltaszítjuk magunktól azt, aki közeledni próbálna felénk. Ez a fajta viselkedés eredhet akár gyerekkori traumákból is.
Ha már fiatalkorban megtapasztalta valaki, hogy le kellett mondania az érzelmek kifejezéséről, azt a terhet felnőttkorba is magával viszi. Egy gyereknek ugyanis tudnia és éreznie kell, hogy mindkét szülője szereti és úgy fogadja el, amilyen. Ha már az egyik szülővel nem ilyen kiegyensúlyozott a gyerek kapcsolata, az rányomja a bélyegét egész további életére. Például túl sok elvárást tesznek rá nagyon fiatalon, amelyet nem tud kezelni, így inkább elfojtja a saját érzelmi szükségleteit, és a szülő igényeire koncentrál, abban a reményben, hogyha eleget tesz az elvárásoknak, akkor cserébe szeretettel jutalmazzák.
Az is előfordul, hogy a szülő elhalmozza figyelmével gyermekét, de csak azokon a területeken, ami számára fontos. Például bátorítja sportra, miközben ő inkább zenét tanulna.
A tini korosztály megint más típusú meg nem értettségtől és vélt igazságtalanságoktól szenved, különösen akkor, ha a szülő túlzottan irányítani akarja őket, és kritizálja minden lépésüket. Ettől viszont csak az tudatosul bennük, hogy az ő érzéseik és igényeik nem fontosak, ezért inkább elfojtják mahukban.
Mindezek a lelki terhek arra tanítanak minket, hogy titkoljuk el érzéseinket, amely egy párkapcsolatban elég hamar konfliktusokhoz vezet, mert bármennyire is szerető és támogató a társ, a belső problémákkal küzdő fél eltaszítja magától. Ilyenkor pedig könnyen érezhetik akár mindketten magányosnak magukat, a fennálló párkapcsolat ellenére.
Szerencsére ma már számtalan lehetőség van a fenti traumák és nehézségek kezelésére, sok szakember és szakirodalom áll bárki rendelkezésére. A lényeg, hogy nem szabad a szőnyeg alá söpörni a problémákat, inkább nyíltan beszélni róluk.
