Így nevelünk elkényeztetett gyereket
Szülőként az egyik legnehezebb dolog végignézni, ahogy a gyerekünk csalódottan sír, mert nem kapta meg, amit szeretett volna. Ilyenkor sokan inkább engedünk, csak hogy végre béke legyen, pedig ezzel észrevétlenül egy nagyon veszélyes mintát ültetünk el benne. Egy ismert klinikai pszichológus elárulja, hogyan vezet ez az egyetlen apró, jószándékú hiba odáig, hogy a gyerekünk később mindenre jogosultnak érezze magát.
Mindannyian ismerjük azt a szituációt a bolt közepén vagy lefekvés előtt, amikor egy ártatlan nemet mondásból pillanatok alatt hangos dráma lesz. Természetes, hogy szülőként meg akarjuk kímélni a gyerekünket a fájdalomtól és a szomorúságtól, hiszen a legjobbat akarjuk neki. Mégis érdemes egy pillanatra megállni, mert a szakértők szerint pont a kellemetlen érzésektől való állandó menekítés az, ami hosszú távon a legtöbbet ártja neki.
Honnan jön az a hit, hogy „nekem minden jár”?
Becky Kennedy klinikai pszichológus, a népszerű Good Inside platform alapítója nemrégiben egy podcastban beszélt arról, miért válnak egyes gyerekek követelőzővé és elkényeztetetté.
Sokan azt hiszik, hogy a túlzott ajándékozás vagy a szigor hiánya a fő bűnös, de Kennedy szerint valami sokkal mélyebb dologról van szó:
a frusztrációtól való félelemről.
A csalódás az élet természetes része – akkor is, ha nem vesszük meg az új játékot, akkor is, ha sorba kell állni a csúszdánál, és akkor is, ha még túl kicsi egy saját mobiltelefonhoz. Ezek a helyzetek valójában edzőteremként működnek a gyerek lelkének. Ha viszont szülőként minden egyes alkalommal azonnal közbelépünk, és teljesítjük a kívánságát, csak hogy elűzzük a rossz kedvét, a gyerek azt tanulja meg, hogy a kellemetlen érzéseket nem leküzdeni kell, hanem majd mindig jön valaki, aki eltünteti őket helyette.
A jó szándék csapdája
A pszichológus hangsúlyozza, hogy a legtöbb szülő nem rosszaságból vagy lustaságból enged, hanem mert megszakad a szíve, ha idegesnek vagy szomorúnak látja a gyerekét. Óriási különbség van azonban aközött, hogy érzelmileg támogatjuk őt a nehéz pillanatban, és aközött, hogy megszüntetjük magát a kiváltó okot.
Ha folyamatosan elhárítunk előle minden akadályt, a gyerek azt fogja hinni, hogy a csalódottság valami elviselhetetlen, veszélyes dolog.
Kennedy egy felnőtt példáját is felhozta, aki hatalmas jelenetet rendezett a repülőn, mert nem kapott helyet az első osztályon, holott úgy érezte, neki az alanyi jogon jár – nála is pontosan az hiányzott, hogy gyerekként megtanulja feldolgozni, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy eltervezte.
Legyél olyan, mint egy világítótorony!
Dipesh Patel pszichoterapeuta szerint a cél nem az, hogy szándékosan szívassuk a gyereket, hanem az, hogy a korának megfelelő helyzetekben hagyjuk megélni a frusztrációt. Patel az úgynevezett „világítótorony-nevelést” ajánlja: a világítótorony nem hordja el a sziklákat a tengerből, és nem kormányozza a hajókat a kikötőbe, hanem biztos fényt ad, jelzi a veszélyeket, és ott áll szilárdan, miközben a hajó maga küzd meg a hullámokkal.
Ha minden nehéz feladatot megcsinálsz a gyereked helyett, elveszed tőle a sikerélményt és azt a büszkeséget, amiből a valódi önbecsülése épülhetne.
A határszabás és a szeretet nem zárja ki egymást
Farah Downs iskolapszichológus arra is felhívja a figyelmet, hogy nem kell választanod a szigorú határok és a gyengéd ölelés között. Ha például lejárt a játékidő, és a gyereked kiborul, nyugodtan mondhatod neki:
„Tudom, hogy most nagyon dühös és csalódott vagy, mert még játszanál, gyere, megölellek – de ettől még most elpakolunk.”
Ezzel két életre szóló üzenetet adsz át egyszerre: az érzései teljesen rendben vannak és elfogadod őket, de a szabályok ettől még nem változnak meg. Fontos persze azt is látni, hogy egy hangos hiszti még nem jelenti automatikusan azt, hogy a gyerek elkényeztetett – az életkor, a vérmérséklet vagy a fáradtság is sokat számít, a lényeg az, hogy ne elfojtsuk az érzéseit, hanem megtanítsuk neki kezelni azokat.
