Hogyan változtatja meg agyunkat a szerelem?
2022-12-10  /  Szerző:   /   Ajánló
Élhetünk-e szerelem nélkül? Stephanie Ortigue neurológus sok éven át azt hitte, hogy a válasz „igen”. Annak ellenére, hogy az emberi kapcsolatok tudományát kutatta, Dr. Ortigue – egyetlen gyerek, emellett a 20-as és 30-as éveiben járó elégedett egyedülálló – nem tudta teljesen felfogni ennek jelentőségét a saját életében. Próbálta szórakozással pl.: nyerőgépes játékok – elterelni a gondolatait a témáról.
 
Segített a saját tapasztalat
 
„Azt mondtam magamnak, hogy a kötődésnélküliség objektívebb kutatóvá tett: a szerelmet vizsgálhatom anélkül, hogy a hatása alá kerülnék” – írja új könyvében, „Wired for Love: A Neuroscientist's Journey Through Romance, Loss and the Essence of Human Connection”-ben.
De aztán 37 évesen egy idegtudományi konferencián, Sanghajban megismerkedett John Cacioppóval. Dr. Cacioppo, aki azt az elképzelést népszerűsítette, hogy a hosszan tartó magány ugyanolyan mérgező lehet az egészségre, mint a dohányzás, felkeltette az érdeklődését. A két tudós egymásba szeretett, és összeházasodtak. Felvette a vezetéknevét, és hamarosan kollégák is lettek a Chicagói Egyetem Orvostudományi Karán (ahol jelenleg ő vezeti az Agydinamikai Laboratóriumot) – otthon és a laborban egyaránt csapatot alkotva.
 
A „Wired for Love” egy neurobiológiai történet arról, hogy a szerelem hogyan köti át az agyat. Ez egyben egy személyes szerelmi történet is, mely szomorú fordulatot vett, amikor John 2018 márciusában meghalt rákban. Itt Dr. Cacioppo arról beszél, hogy pontosan mit tesz a szerelem az agyunkkal, hogyan lehet felvenni a harcot a magány ellen, és hogy a szerelem szó szerint az emberi élet része. 
 
 
 
Mi történik pontosan az agyunkkal, amikor szerelmesek vagyunk?
 
Amikor beleszeretünk valakibe, az első dolog, amit észreveszünk, hogy az milyen jó érzés. Ez azért van, mert az agy jó közérzetet keltő neurotranszmittereket bocsát ki, melyek javítják a hangulatunkat. Amikor megtaláljuk a szerelmet, az olyan, mint egy biológiai tűzijáték. A pulzusunk megemelkedik, az úgynevezett szerelmi hormon oxitocinszintje emelkedik, ami által kötődést érzünk. A hormon és a neurotranszmitter noradrenalinszintje megugrik, ami miatt elveszítjük az időérzékünket; megemelkedik az adrenalinszintünk, ami kitágítja arcunkban hajszálereket, és ezáltal kipirosodunk.
 
Eközben csökken a szerotoninszintünk (más néven: a boldogság hormon), amely az étvágy és a szorongó gondolatok szabályozásában kulcsfontosságú hormon. Így amikor szerelmesek vagyunk, azon kaphatjuk magunkat, hogy rendszertelenül eszünk vagy apró részletekre koncentrálunk, azon aggódunk, hogy elküldjük-e a „tökéletes szöveget”, „a tökéletes szavakat mondjuk-e”, majd újra és újra lejátsszuk a szöveget vagy a beszélgetést a fejünkben.
 
Aztán amikor a mély nyugalom és elégedettség érzését kezdjük el érezni partnerünkkel, az agy területének azon részei aktiválódnak, amelyek nemcsak alapvető érzelmeket váltanak ki, hanem összetettebb kognitív funkciókat is. Ez számos pozitív eredményhez vezethet, mint például a fájdalom csillapítása, a több együttérzés, a jobb memória és a nagyobb kreativitás. A romantikus szerelem olyan szupererő, amely felpörgeti az agyat.
 
 
Kell-e a szerelem a túléléshez?
 
A szerelem biológiai szükséglet, akárcsak a víz, a testmozgás vagy az étel. Kutatások árulkodnak arról, hogy az egészséges szerelmi élet – amely magában foglalhatja a szeretett partnert, a legközelebbi baráti kört, a családot és akár a kedvenc sportcsapatát is – ugyanolyan nélkülözhetetlen az ember jólétéhez, mint a helyes táplálkozás vagy a szórakozás (nyerőgépes játékok).
 
Ha nem érzed, hogy értelmes kapcsolatod van, az olyan, mintha szociálisan „szomjas lennél”, és az agyad jelet küld neked arról, hogy változtatnod kell ezen. A kulcs az, hogy ne nyomjuk el ezeket az érzéseket. Céljuk, hogy segítsenek nekünk túlélni; valamit tennünk kell ennek érdekében.
 
A magányban van egy paradoxon: közeledni akarunk másokhoz, de a magányos elme olyan régóta van egyedül, hogy több fenyegetést észlel – persze pontatlanul –, és inkább visszavonulásra késztet, mint hogy közelítene másokhoz.
 
A szerelemnek azonban nem muszáj élő személyhez kapcsolódnia. Ha igazán szerelmesek vagyunk az életbe, a szenvedélyünkbe (pl.: nyerőgépes játékokba), a hobbinkba, az is lehet alternatíva az egyedüllét ellen.