Cezanne-finisszázs a Szépművészeti Múzeumban
Cezanne nevét a képzőművészetre kevésbé fogékonyak is jó eséllyel ismerhetik és tudhatják, hogy a festészet történetének egyik meghatározó alakjáról van szó. Az Aix-en-Provenceben született világhírű francia művész sokaknak volt etalon, kiindulópont és inspirációs forrás a 20. században: a Szépművészeti Múzeum február 13-ig látható időszaki kiállításán egészen Malevics híres négyzeteiig jutunk a grandiózus tárlat végéhez érve.
Cezanne életműve az első, 1895-ös párizsi kiállítása, majd a halálát követő 1907-es, a párizsi Őszi Szalonon megrendezett monografikus tárlat óta áll a kortárs művészek, művészettörténészek, költők, írók és filozófusok érdeklődésének középpontjában. A nagysikerű Cezanne-tól Malevicsig címre keresztelt időszaki tárlat arra próbál meg választ adni - Geskó Judit kurátor koncepciója szerint -, hogy miért és mennyiben olyan fontos alkotó volt ő, aki túlzás nélkül a modern festészet egyik alappillérévé vált az idők során. Láthatunk szellemi és vizuális kapcsolódási pontokat az egymás mellett szereplő képpárokon, olyan hasonlóan jelentős alkotók műveit is ismertetve, mint Piet Mondrian, Paul Klee, Bortnyik Sándor, George Braque vagy Pablo Picasso.
Ennek a fantasztikus kiállításnak a finisszázs estjére invitáljuk most önöket, amelyet február 11-én, pénteken rendez meg a Szépművészeti Múzeum 18.00 és 22.00 óra között.
A Cezanne-tól Malevicsig című tárlat előkészületekor a Szépművészeti Múzeum gyűjteményét vették alapul és végeredményben mintegy 120 festményt, szobrot, grafikát és vízfestményt vonultatnak fel - az egyébként is illusztris térben -, amelyek a világ legjelentősebb múzeumaiból és magángyűtjeményeiből érkeztek Magyarországra. Már maguk a tematikus egységek is izgalmasok: megismerhetjük Cezanne és a kubizmus viszonyát, külön fejezet taglalja a holland De Stijl mozgalommal való kapcsolódási pontokat, az orosz konstruktivizmust és szuprematizmust, de a Bauhausban munkálkodó mesterek alkotásait is párhuzamba állítják a francia mesterével egy külön szekcióban.
Ritka szerencsés csillagállás kell ahhoz, hogy egy Cezanne-hoz hasonló festőzseninek él és munkálkodik is felmenője életművének ápolásán egy leszármazott. Jelen esetben ez is szépen teljesül, ugyanis Philippe Cezanne, a művész dédunokája is patronált a kiállítás létrejöttében. Jómaga „merész” és „csodálatos” elképzelésnek tartja párhuzamba állítani Malevicset és a tágabb értelembe vett orosz avantgárd izmust a posztimpresszionista alkotóval, és külön érdekesség, hogy az egyik rézkarcát először itt láthatta élőben a dédunoka. Bár Cezanne kapcsán talán nem is elég kifejező, ha posztimpresszionista jelzővel illetjük, találóbb lenne egyenesen „cezannizmus”-nak hívni a senkivel össze nem téveszthető stílusát és az utána kialakult kultuszát.
A 80 éves Philippe Cezanne – nyilvánvalóan – kellő impulzust kapott ahhoz, hogy már fiatalon érdeklődni kezdjen a festészet iránt, végül művészeti szakértőként ért révbe és életének egyik fő feladatának tartja a dédapja örökségének ápolását, mindemellett referenciaértékű a véleménye akár Cezanne műről legyen szó, akár Degas, Renoir vagy Monet képeiről. Dédapja szülőhelyén ő hozta létre a ’90-es évek végén a Paul Cezanne Társaságot, amelynek ma tiszteletbeli elnöke. (Érdekes adalék, hogy a művész körülbelül ezer képet festett, s bár egyik sincs a leszármazott birtokában, természetesen javarészt ismeri mindet.)
Cezanne megértéséhez sok időnek kellett eltelnie – ám ez egy ilyen kaliberű alkotó kapcsán talán ez nem is meglepő és csak kevés olyan nagymester van, akit az első perctől fogva elfogad és befogad a művészeti élet. Esetében is gyakran előfordult, hogy kritikusok céltáblája volt: durvának tartották a határozott ecsetkezelését, ferdének a kompozícióit, vagy épp a perspektíva használatába kötöttek bele, melyeket ma már senki sem kérdőjelez meg, sőt: épp ezektől az összetevőktől Cezanne Cezanne és ezek miatt sugárzik az erő az alkotásaiból a 21. században is. Halála előtt egy héttel a következőt írta fiának: „Azt hiszem, a fiatal festők sokkal értelmesebbek, mint a többiek, az öregek csak veszélyes vetélytársat látnak bennem. Szeretettel, apád, Paul Cezanne.” Talán nem is szorult bővebb magyarázatra a mester tiszta és józan, a későbbi művészettörténeti felfogásban pedig külön értelmet nyert mondata. 1866-ban Émile Zola, szintén világhírű regényíró, a festő jó barátja, írt egy levelet a mesternek: „Tudod-e, hogy forradalmárok voltunk anélkül, hogy tudtuk volna?" – sejtetve a feltevésben a választ is. Forradalmárnak lenni annyit tesz, mint egyéninek lenni, nem hasonlítani másokhoz és az ezzel járó kockázatokat is felvállalni. Cezanne megtette, egy külön világot teremtve a képzőművészet univerzumában.
Rendkívül érdekes Fülep Lajos művészettörténész és művészetfilozófus 1907-ben született írása, amely a Művészet című nagyhatású folyóiratban jelent meg. Ebben Fülep úgy fogalmazott, hogy „Akkor éreztem meg a maga valójában Cézanne* erejét, mikor a párisi Sálon d'automne tavalyi kiállításán tíz képét láttam együtt, egy falon - rengeteg más kép közepette. Kétezer műtárgy között toronymagasságra emelkedtek ki az ő, első pillanatra igénytelen dolgai. (…) Szín, szín mindenfelé. Harsogó, egymást túlkiabáló színek, féktelen tobzódás. (…) A végsőkig feszített színszenzációk után fáradtan és fásultan került a megvakított szemlélő a - Cézanneok elé. És akkor egyszeriben nagy megkönnyebbülést érzett, kikerülvén a színek kétségbeesett csatájából és nagy fölüdülést, hogy szembetalálta magát ezekkel a keresetlen, de határozott szavú dolgokkal. Amazok, a sokaság, elkeseredett és izzadó, kínos és kínzó viaskodói a színproblémának; ez, Cézanne, élő és megnyugtató megoldása ugyanennek a problémának. A bábeli zsivajban dermesztőleg hatott hangjának tompasága; tompa és erős, mint a földrengés szava. Közel kétezer kép igyekezett itt egymást túlkiabálni; végül mégis nem lehetett másnak szavát hallani, csak Cézanneét (s még valakiét, két külön teremben, Gauguinét).”
* A kiállításon és a katalógusban a korábbi írásmóddal szakítva, már ékezet nélkül olvasható a festő neve. Az ékezet elhagyásával a Paul Cezanne Társaság döntésének is eleget tesz a tárlat, ám az idézetek esetében természetesen változatlan formában kerültek használatra.
Winkler Nóra és Topor Tünde találóan fogalmazta meg „A Paul Cezanne-ügy” címre keresztelt, az esten is megtekinthető tárlatvezetése kapcsán, hogy Cezanne világnézet, filozófia, technika, s maga a látás. Micsoda merészség kellett ahhoz a 19. század második felében, hogy egy festőművész tudatosan hagyjon fehéren egy képen bizonyos részeket?! A francia mester pedig ezt tette, hogy azokat a sokszor milliméternyi nagyságú kihagyásokat is a kompozíció részévé tegye. Kortársa és közeli barátja, Pierre-Auguste Renoirtól tudjuk, hogy hihetetlen alapossággal alkotta meg kompozícióit és egészen a haláláig festett. Az ő és Philippe Cezanne elmondása szerint is mintegy szerzetes módjára szeretett alkotni - magányosan.
Ahogy fentebb írtuk, igazán a halála után kezdték el fel- és elismerni őt. Még életében Ambroise Vollard francia műkereskedő (aki egyébként Pablo Picasso felfedezésében is jelentős szerepet töltött be) Renoir javaslatára vásárolt fel nagyobb mennyiségben Cezanne-alkotásokat és ő szervezte meg az 1895-ös tárlatot is, amelyen mintegy 150 képet mutattak be. Sokan vásároltak műveket ebben az időszakban és szépen lassan jöttek az amerikai, svájci és német gyűjtők is, de ahogyan ezt a tárlat is bizonyítja, a 20. században vált igazán meghatározó kiindulóponttá a művészete és ne felejtsük el, hogy a sok meg nem értettség után az egyik Kártyázók című alkotása ma a világ harmadik legdrágábban elkelt műve, olyan mestereket maga mögé utasítva, mint Mark Rothko, Jackson Pollock, vagy Pablo Picasso.
A francia mester jelentőségét tökéletesen kifejezi Kállai Ernő művészetkritikus 1944-ben született gondolata is: „Képzeljünk el egy terebélyes fát, melynek törzse izmos ágakat bocsát a négy világtájnak. Ahány ág, annyi művészeti irány. Az ágakból temérdek gally indul szerteszét, és a gallyak végén, a szárakon levél és gyümölcs helyett megannyi, stílusra különböző kép meg szobor terem. Ennek a tüneményes fának a törzse Franciaország áldott művészeti talajában gyökerezik, de csemetéi a világ minden országában, minden valamirevaló szellemi éghajlat alatt föllelhetők. Ezt a csodatermő fatörzset Paul Cezanne-nak hívják.”
A „csodateremtő fatörzs” és számos nagyszerű alkotó művét a február 11-i hosszított nyitvatartású finisszázs esten önök is megtekinthetik a 20 perceként induló, körülbelül 45 perces tárlatvezetések valamelyikén, továbbá egy Élő MúzeumCafé beszélgetés keretében hallhatják a kurátort, Geskó Juditot, illetve Radnóti Sándor esztétát is Gréczi Emőke főszerkesztő moderálásában. A művészetek templomának aláfestő jazz-zenéjét ezúttal a Fine Art Jazz Group szolgáltatja Mujahid Zoltánnal az élen és természetesen finom falatokkal és borokkal is kiegészítik a kulturális élményt!
Csatlakozzanak a finisszázs programhoz önök is!
