így jött össze a feleségével St. Martin
Szentmártoni Imre vagyis St. Martin, az ismert szaxofonművész-zeneszerző életének kulcsmozzanatairól vallott.
St. Martin egy hosszabb interjúban nemrégiben, amiben a zenészi karrierjéről, miközben a családjáról is több történetet elmesélt.
A városi zenekarban kezdődött a karrierje, majd a katonazenekarban folytatódott. Az általános iskola elvégzése után a szegedi zeneművészeti iskolában akart továbbtanulni, de oda nem jutott be, viszont felvették a vendéglátóipari szakközépiskolába. Érettségi után jelentkezett a vendéglátóipari főiskolára, ám nem jutott be, ugyanakkor felvették a Zeneakadémia jazz tanszakára.
„Ez volt életem legszebb napja. Azt gondoltam, ettől kezdve semmi nem állhat az utamba, csak a zenének élhetek”
– fogalmazott Szentmártoni Imre, aki a feleségével még az általános iskolai idők alatt ismerkedett meg:
„Ildikóval, a feleségemmel mind a ketten hódmezővásárhelyiek vagyunk. Gyerekkorunkban egy utcában laktunk, ötödiktől osztálytársak voltunk. Ildikó volt számomra a város legjobb nője. Kézilabdázott, jelenség volt csodás alakkal, vonzotta a fiúk tekintetét. Én is kinéztem magamnak, olyannyira, hogy titokban készítettem róla fotókat. (...) Verset, szerelmes leveleket írtam neki, amiket a táskájába rejtettem. (...) Egyszer húsvétkor elmentem hozzájuk locsolkodni, ám ő szinte be sem akart engedni, ellentétben az anyukájával, aki nagyon örült nekem. Amikor másodszor mentem hozzájuk, az anyukája azt mondta a lányának: »Ez a fiú jó lenne férjednek«.”
Miután leérettségiztek, Ildikó kiment külföldre, Imrét pedig két évre elvitték katonának. „A szerelmünk szerencsére kiállta az idő és a távolság próbáját: miután leszereltem, összeházasodtunk, majd hamarosan a család is bővült”.
Végül Budapesten kapott munkát: zenélt többek között az Astoriában és a Duna Intercontinentalban. Ekkor még az ingázó életmódja miatt reggelente a kocsijával ment Budapestre Hódmezővásárhelyről. Végül egy 28 négyzetméteres lakást találtak a fővárosban, ahová Ildikóval és a gyerekükkel sikerült felköltözniük.
A zenész azt is megosztotta, hogy akkoriban hogyan próbált a hangszerével: „Amikor koncertre készültem és próbáltam, a szaxofonommal bebújtam a ruhásszekrénybe, hogy se a családomat, se a szomszédot ne zavarjam. Természetesen ez kevéssé valósult meg...”
Állítása szerint ekkor még korlátozottak voltak az anyagi lehetőségeik, az előrébb jutást pedig azt jelentette, amikor a zenekara kapott egy amerikai felkérést, hogy egy karibi luxushajón zenéljenek egy évig... Igaz, emiatt egyedül kellett hagynia a családját. A gyermeke később nagyon várta, hogy visszajöjjön Magyarországra: „Amikor hazaértem és meglátott, futott hozzám, a nyakamba ugrott, én pedig úgy öleltem, mintha soha nem akarnám elengedni”.
Az elmúlt harminc évben szinte az egész világot bejárta. Ajánlottak neki szerződést Angliába és Amerikába, s nem csupán egy-két évre, hanem örökre, „Jól beszélek angolul, de sem akkor, sem most nem lennék képes külföldön élni. Bárhol voltam, egy idő után mindig hazavágytam a családomhoz. No, meg rájöttem, érezni, álmodni, gondolkodni, csak az anyanyelvemen tudok.”
