A poénok mindig jöttek maguktól - Interjú Sajdik Ferenc grafikusművésszel
A 93 éves, Nemzet Művésze címmel és Kossuth-díjjal kitüntetett Sajdik Ferenc grafikusművésznél jártam. A művész úrnak olyan rajzfilmeket, karaktereket köszönhetünk, mint például Gombóc Artúr, Radírpók, Pom Pom, Nagy ho-ho-horgász, Festéktüsszentő Hapci Benő és sorolhatnám még, generációk ismerik és szeretik a mai napig, neve egybeforrott karaktereivel. Sajdik Ferenc évtizedeken át a hetente megjelenő Ludas Matyi szatirikus vicclap munkatársa volt, ahol hétről-hétre ontotta a szellemes karikatúrákat. Az animációs filmeken és a karikatúrákon túl, közel 300 könyvhöz készített illusztrációkat és készít a mai napig is. Szoros barátság fűzte Csukás Istvánhoz és Dargay Attilához. Mesébe illően boldog házasságban él immáron több, mint 70 éve első szerelmével, Marikával. Házasságukból két lányuk született, a család öt unokával és három dédunokával is büszkélkedhet. A kezdetekről, munkásságáról, szakmai barátságokról beszélgettünk.
SzCs: - Hogyan kezdődött a pályafutása?
SF: - Nem volt a családban előttem senki, aki rajzolt. Apám sikeres zsoké volt. A bátyám volt a favorit, ő lett az utódja egészen addig, amíg a háború ki nem tört, mert akkor elvitték a lovakat, elhajtották Nyugatra. Sokáig nem tudtam mi akarok lenni. Szerettem olvasni, majd később elkezdtem rajzolni. Emlékszem, másoltam sokat a Révai lexikonból, így fejlesztettem a rajztudásomat gyerekként, a kezdetekben. A későbbiekben sok példaképem lett, főként külföldiek, például francia karikaturisták. Tetszett, amiket ők csináltak és én is szerettem volna olyanokat rajzolni, ez motivált. Mániákusan rajzoltam.
SzCs: - Hogyan alakultak ki a figurák jellegzetességei?
SF: - A karikatúráim jellegzetességeit mindig ösztönösen alakítottam ki már a kezdetekben is, belülről jött mindig. Voltak a karikatúrákban sémák, mint például orr, kéz ilyesmik. A Magyar Rádió Ifjúsági Osztályán egyszer nekem azt mondták, hogy a cipők az erősségeim, és ez igaz is volt, mert valóban mindig ugyanolyan cipőt rajzoltam.
SzCs: - Volt-e szakmai körben olyan kortárs kolléga, akivel barátság is szövődött?
SF: - A Dargay família volt a legkedvesebb. Kiderült, hogy Attila gyűjtötte a rajzaimat amikor még nem ismertük egymást. Három évvel volt nálam idősebb. Együtt vásároltunk telket Zánka hegyes részén, mi voltunk legfelül, középen Attiláék, alul meg Foky Ottóék, nagyon jó társaság voltunk együtt, szerettem azokat a nyarakat. Attila felségével, Irénkével a mai napig tartjuk a kapcsolatot. A Ludasban pedig mindenki mindenkivel jóban volt, én különösen Balázs-Piri Balázzsal, Várnai Gyurival, akikkel 30 évig voltunk egy szobában és soha egy rossz szó nem hangzott el köztünk.
SzCs: - Meséljen a Ludas-korszakról, hogyan folyt ott a munka?
SF: - Amikor először bevittem a rajzaimat Várnai Gyuri nézte meg, őt kérték meg, hogy mondjon egy-két jó vagy rossz szót nekem. Ekkor mondta, hogy a humornak belülről kell jönnie, nem az számít és nem attól vicces valaki, hogy nagyobb a füle vagy az orra vagy bármi más. Maga a rajzolás mindig nagyon gyorsan ment. Gyakran előfordult olyan is, hogy amikor rajzoltam valamit, már egy következő rajzon gondolkoztam fejben, mert sosem volt elég az időm. A poénokkal pedig egyáltalán nem volt gondom, azok jöttek maguktól. A Ludas azért volt jó, mert ott hetente 6-7 viccet kellett kitalálni ahhoz, hogy elfogadjanak mondjuk hármat. Ennyi szükséges volt egy fizetéshez.
A Laphoz kétszer jártam be hetente, ez volt az állandó munkám, a Pannónia Rajzfilm Stúdióban pedig csak vendég voltam. Hívtak át ugyan többször is a Pannóniába, de nem akartam a Ludast ott hagyni, mert azt nagyon szerettem. A rajzokat kedden kellett leadni és én mindig hétfőn este kezdtem nekiállni a rajzolásnak, hiába ültem le előbb, nem volt ihlet. Sokszor még éjfélkor is rajzoltam. Nem volt politizálás, persze mindig tudtuk mi az, amit lehet rajzolni és mi az, amit nem. Csak a címlapba szóltak bele, egyszer pórul is jártam, amikor Árkus József, az akkori főszerkesztő, rám sózta az elkészítését. Behívatott és annyit mondott: „Nagy baj van. Afganisztánt megszállták az oroszok.” Ezen a napon éppen február másodika volt és le kellett rajzolni egy medvét. Jött is a kérdés, hogy kijön-e a medve a barlangjából vagy nem? Ebben a sztoriban egyértelműen az orosz volt a medve. Azt mondtam erre, hogy írjuk át a szöveget, legyen egyszer egy nagy dobásunk. Árkus erről aztán lebeszélt, nem kockáztattunk, nem csináltuk meg. Egészen ’92-ig tartott a Ludas, nagyon szerettem. Aztán fordultam az állatok felé.
SzCs: - Mennyire számít a tárgy valósághűség a karikatúrában?
SF: - Érdekes, Nepp József mondta, hogy szeretett volna karikaturista lenni, hordott is be a Ludashoz rajzokat, de nem tudott minden héten kitalálni újakat. Elmondása szerint túl naturalistán rajzolt, nekem meg az a szerencsém, hogy rossz a tárgy memóriám, úgyhogy fogalmam sincs, hogy néz ki például egy villamos eleje, van-e rajta ütköző vagy nincs. Én mindig csak magamtól rajzoltam, ahogy elképzeltem az adott embert, állatot, tárgyat. Nem a valósághűség érdekelt. Érdekes dolog ez a rajz.
SzCs: - Hogyan ismerkedtek meg Csukás Istvánnal?
SF: - Csukás Istvánnal barátságunk és a közös munkánk egészen fiatal korunkig nyúlik vissza. Pista szerkesztőségről szerkesztőségre járt a verseivel én meg vittem a rajzaimat és egyszer csak egymásra találtunk. Akkor mesélte, hogy megjelent neki egy könyvecskéje a verseivel és ezzel büszkélkedett a papájának, aki egyébként kovácsmester volt. „Ezért pénzt is adnak?” - A papája ennyit mondott és gratulált neki.
SzCs: - Milyen volt a kapcsolatuk Csukás Istvánnal?
SF: Nagyon jól írt, vérbeli humanista volt, több, mint 20 évig dolgoztunk együtt, de sose ültünk le munkáról beszélni. Hetente beszéltünk telefonon, mindig mondta, hogy éppen mit írt, verseket, színdarabot egyebet. A 90-es években a rajzfilmezés befejeződött, Pista színdarabokat kezdett el írni, a kétezres években én rajzoltam a háttereket. Halála előtti utolsó karácsonykor mondta, hogy megírta a Süsükét újra és drukkolt, hogy Bodrogi Gyula ne legyen berekedve. Aztán még azért panaszkodott, hogy már ellőtte az összes poént, így nem tudott már semmi újat kitalálni, és ekkor pedig még két epizód volt hátra a Süsüből.
SzCs: - Hogyan zajlott a közös munka?
SF: - Mindig küldött egy borítékot, kibontottam, nekifogtam és nekiálltam, rajzoltam. Soha nem beszéltük meg, hogy mit írjon és azt sem, hogy én mit rajzoljak. Sokszor csak két hetem volt rá, hogy elkészüljek, mert az írásra előtte sok idő kellett neki. Tiszteltük és becsültük egymás munkáját. A karaktereket megrajzoltam és készen voltak, sosem gondolkoztam azon, hogy egy-egy karakter mikor is lesz kész, elkészült a rajz és készen is volt. A rajzolás számomra egy mánia. Volt, hogy felhívott és azt mondta: „Most kitolok veled”. Szárszón írt egy színdarabot, és belevette a történetbe a nullás kilométerkövet, majd ennek kellett rajzolnom ruhát, de megrajzoltam azt is. Ilyen sztori volt még a Lesből Támadó Ruhaszárítókötél is, cukkolni akart, de nem sikerült neki, azt is megoldottam. Nagyon jó figurákat írt, szerettem a kihívásokat.
SzCs: - Mi született meg először a Pom Pomban a történet vagy a figurák?
F: - Picúr született meg először, még tömzsi lábakkal, és nem tudtam mit csináljak vele. Láttam benne fantáziát és akkor azt javasolták a Corvina Kiadónál, hogy egy íróval kellene hozzá mesét írni. Így jött Csukás István és így kezdődött a Pom Pom meséi.
SzCs: - Volt kedvenc epizódja?
SF: - A forgatókönyveket én készítettem és Dargay Attila rendezte az epizódokat, nagyon jól el tudta mesélni a történeteket. Minden epizód a kedvencem volt, amikor elkészültünk. Érdekesség, hogy Picúr lábát Attila megnyújtotta, én eredetileg tömzsibb alakot rajzoltam. Nagyon jól össze tudtunk dolgozni.
SzCs: - Kedvenc karaktere?
SF: - Gombóc Artúr volt és most is ő a kedvencem, saját találmány is volt, karakterben is. Ezt a figurát azért szerettem, mert gömbölyűt jó rajzolni. Ez volt a szerencsém a filmgyárban is, szerették a rajzaimat. Kollégám volt a Várnai Gyuri, aki a Frakkot csinálta. Ő szögletesen rajzolt, amit, ha megfordítottak, gondjaik voltak vele, nekem meg mindegy volt, mert gömbölyű figuráim voltak.
SzCs: - A film zenéjét a 100 Folk Celsius szerezte. Milyen volt az első epizódot zenével visszanézni?
SF: - A film, zene nélkül élettelen volt, élettel a 100 Folk Celsius töltötte meg. Emlékszem, amikor elkészült az első film belőle zenével, akkor mindenki letette a munkát és beültünk a nagy vetítőbe. A stúdióban a vetítés közben elromlott a hangot kibocsátó készülék, a hely meg kicsi volt, a 100 Folk Celsius tagjai pedig a földön ültek. Vártuk a reakciót. Sokszor hangosan felnevettek és mi meg annyira hálásak voltunk nekik, így volt „zenéje” is a filmnek, mert előtte nem lehetett úgy élvezni, síri csendben.
SzCs: - A Ho-ho-horgász követte a Pom Pomot, honnan jött az alapötlet?
SF: - Se Pista, se én nem horgásztunk. Amikor készen lettünk a Pom Pommal, Pista felment Bálint Ágihoz, ő volt akkor a Magyar Televízió Ifjúsági Osztályának a vezetője, és azt mondta, hogy jöhet a következő sorozat. Erre Pista annyit mondott: „Ho-ho-ho! nem úgy megy ám az”. Azután elindult lefelé a lépcsőn és mire leért a földszintre meg is született az új sorozat neve: A nagy ho-ho-horgász. Aztán meg drukkoltunk, hogy nehogy megsértőjenek a horgászok a karakter miatt. Felhívott egy napon a Horgász Szövetség Főtitkára és megköszönte a népszerűsítést, ezután megkönnyebbültünk. Ismeretlen világ volt nekünk a horgászat. A zenéjéért külön kellett lobbizni, az eredmény a Füzesi Zsuzsa érdeme és a rendezés is. Pethő Zsoltnak – aki a Pannóniában a zenei referens volt akkoriban - nagyon tetszett Zsuzsa 100 Folk Celsius ötlete. Pethő Zsolt írta a dallamot és a 100 Folk Celsius csinált belőle zenét.
SzCs: - Jelenleg is aktívan dolgozik, most éppen miket rajzol?
SF: - Igen, a mai napig aktív vagyok. Most állatos sorozatot csinálok, önállóan, még nem könyv, nem illusztráció, ezek önálló rajzok. Három galériának rajzolok, van kb 80 színes és kb 80 fekete-fehér rajz, lehet majd megjelenik a Holnap Kiadónál. Legszívesebben állatokat rajzolok. Mindig szerettem a kutyákat, nem volt nehéz dolgom azokat rajzolni.
SzCs: - Mennyire kihívás a rajz ennyi évnyi sikeres és elismert munkásság után?
SF: - Azt vallom, hogy nem lehet az ember maradéktalanul elégedett, mert akkor nem tudja megcsinálni a következő rajzát. Még ma sem merem azt mondani, hogy kész vagyok, de arra rájöttem, hogy javultam rajzban, kezdek belejönni. Erre épp a múlt héten jöttem rá.
SzCs: - Köszönöm szépen az interjút, jó egészséget és még sok aktív évet kívánok!
Készült: Budapest, 2024.07.17.
