Zalatnay- könyv 2.rész
Könyvet írt Zalatnay Sarolta imádott kislánya, Benedek Nixi. A Zalatnay Cini, a mamám címû alkotás egy anyáról és a lányáról szól. Ebben a könyvben nem Zalatnay Sarolta, a médiaszemélyiség jelenik meg, hanem a gyermekét féltõ, sorsáért aggódó, szeretõ édesanya portréja rajzolódik ki, akit mindössze egyetlen cél vezérel, hogy túlélje a börtönt, letöltse büntetését, és újra együtt lehessen gyermekével.
CiniLapunk sorozatot közöl a könyvbõl, amelybõl olvasóink megtudhatják: milyen események vezettek addig, hogy Cini börtönbe került, és hogyan sikerült az énekesnõnek túlélnie a rács mögött töltött hónapokat.
"Alig várom az elsõ beszélõt, egy órát bent lehetek anyunál. Ildi jön értem, korábban érünk a kapuhoz. Már vannak ott, és egyre többen jönnek. Micsoda arcok, félve bújok Ildihez. Szürke egyenruhások mindenütt, ki kell raknunk a zsebünkbõl mindent, kapunk egy kis szekrényt, abba pakolunk.
Mint a repülõtéren, kapun kell átmenni, majd egy nagy terembe vezetnek. Katonás hangon mondják, ki hova üljön. Percek, hosszú percek telnek el, amikorra megérkezik anyu többedmagával. Önkéntelenül elmosolyodom, olyan most, mint egy kisgyerek. Ugrom a nyakába, de ránk szólnak, mindenki üljön le, tilos a testi kontaktus.
Mint akit leforráztak, leülök, fogom anya kezét, hallgatom az élménybeszámolóját. Olyan aranyos, annyira nem illik rá ez a ruha. Érzi, mire gondolok, pajkosan emeli lábát, mutatja a bakancsát. Pont úgy teszi, mintha a legelegánsabb cipõjével dicsekedne.
Nem merek körülnézni, nem akarom tudni, kikkel van anya. Ez szörnyû, beleborzongok a hangok kavalkádjába. Repül az idõ, mindhárman szorongatjuk anyu kezét, hagyjuk, meséljen, beszélje ki magából ezt az egészet. Látszik rajta, megkönnyebbül. Durván szakítják félbe a megkezdett mondatot.
- Kérem, fejezzék be, vége a beszélõnek. Anyu szeme elhomályosodik, félek sírni fog, és akkor én sem fogom tudni tartani magam.
- Kérem a fogvatartottakat, álljanak fel. A látogatok maradjanak a helyükön, szólni fognak, mikor indulhatnak. Ahogy áll fel, átölel, olyan jó hozzábújni. Némán indulunk, sokáig nézzük az ajtót, de már nem látjuk. Vágni lehet a csendet, most mindenki hallgat.
Kiviszik anyát Tökölre, kivizsgálásra. Nagyon félt tõle, bízott benne, nem kerül erre sor, de nem úszta meg. Napokig nem tud hívni minket, nagyon aggódom miatta. Amikor hív, gyorsan elmondja, nincs semmi baj, tartanak a vizsgálatok, de egy részét csak kinn tudják elvégezni.
Fél, kiújult a betegsége, nem fog kikerülni. Most beszél nekem elõször a félelmérõl, biztos vagyok benne, nagyon el van keseredve. Szól, hogy az épület elõtt a gátról állítólag láthat minket. Ahogy elköszönünk, berakjuk a kutyákat a kocsiba, és már repesztünk is Tökölre.
Ildi, Szilvike és én a kutyákat pórázon vezetve parádézunk. Nemsokára az egyik ablakból fehér ronggyal vadul integetnek. Ez biztosan õ. Dobálom a puszikat, ugrálunk, a kutyák, mintha tudnák, eszement módon ugatnak. Meg is van az eredménye: sietve jön felénk egy õr. Ildi erõtlenül vitatkozik vele, de aztán eljövünk. Nem szeretnénk, ha anyunak emiatt kellemetlensége lenne.
Másnap is kimegyünk, de a várt jel elmaradt, nem tudott telefonálni, biztos nem gondol arra, hogy ma is itt vagyunk. Örömmel hív, bemehetünk hozzá ketten beszélõre. Ugyan csak fél órára, de láthatom. Madarat lehet fogatni velem. Ildivel az oldalamon félve lépek be, de meglepõen kedves velünk mindenki. Egész pici szobában, hatszemközt beszélgethetünk. Mesél a helyrõl, az eddigi leletek eredményérõl.
Élvezi, nagyok az ablakok, van fény. Kérdezgeti, hogy bírom nélküle. Megnyugtatom, hiányzik az anyai szigor, de egyébként minden rendben. Tapintatosan szólnak, el kell mennünk. Szomorúan, vidámságot színlelve köszönünk el.
Az autóban Ildi bekapcsolja a rádiót. Az elsõ, ami megüti fülünket: Zalatnay Sarolta szabadul. Sajnos az elejét lekéstük, Ildi padlógázzal keresi az elsõ benzinkutat. Közben hívja az ügyvédet, de az nem tud semmirõl. Az összes bulvárlap hozza, szabadul anya. Tipródunk, mit tegyünk? Visszamegyünk Tökölre, az egyik újság csapata kitartóan várakozik. Ki tudnék ugrani a bõrömbõl. Nagyon sokáig várunk mi is, de semmi. Tanakodunk, de hisszük, nem véletlenül vannak itt. Biztos az információjuk, nem merték volna leírni, ha kacsa lenne.
A szörnyû éjszaka után hívom Ildit, de nem tud még semmit. Repülök a suliba; hiszem, délután már anya jön értem. Egy pillanatra sem válok meg a telefonomtól, egyre kétségbeesettebben várom Ildi hívását. Végre hív, de nagyon el van keseredve. Most már biztos, kacsa volt a hír. Gyalog megyek haza, azt sem tudom, merre járok.
Miért teszik ezt velünk? Minek kínozzák anyut? Gyûlölöm az embereket. Sokáig nem tudom abbahagyni a sírást. Apuék a kedvenc kajámmal várnak, nem kérdik, hol voltam. Tök jó fej az apu, még bohóckodni is képes a kedvemért."
KOMMENTEK:
SZÓLJ HOZZÁ!